Hosszú, de a vártnál kényelmesebb vonatút után hajnali érkezés. Az álmosság ellenére ez bejön: az ismert helyek, nagy terek és szűk utcák turistáktól mentesek, nyugodtan lehet fényképezni a nevezetes kliséket. Rövid mászkálás után egyre céltudatosabban próbálunk a szállás (Hostel Strahov) felé keveredni, ez kis kitérők, hegymászás, láblejárás és szemerkélő, majd rendesen rákezdő eső után sikerül is. Érdekes hangulata van a helynek, hatalmas terek, tucatnyi egyforma ház, mindegyikben egy-egy hostel. A már szintén nem használt szomszédos stadion miatt épültek ezek az épületek - az idelátogató sportolók elszállásolására - , de miután funkciójukat vesztették, kollégiumok és olcsó diákszállások létesültek bennük.
Lepakolunk, és irány a város, séta le a hegyről. Folyamatosan az az érzésem, hogy egy alternatív Budapesten járok, mintha valaki fogta volna az itthoni helyeket, és egy picikét összekeverte volna őket. A sikló (itt lanová dráha, nekünk csak lanovka) nem a várba, hanem a citadellára visz, ahol a már említett stadion és a szállásunk van; gyümölcsfák vannak a tabánban; és felfele folyik a duna. Ja, és persze az utcák nagy részét kockakő borítja. Kaja után irány a vár, kötelező körök, de ettől függetlenül megdöbbentő szépségek. A turisták egyre zavaróbbak, kis házakba bezsúfolódva már-már kibírhatatlanok. Elég is belőlük mára, elég hosszú volt a nap, alvás. Hazafele kipróbáljuk a lanovkát, ezzel felavatjuk a 220 koronás háromnapos bérletünket, inenntől kezdve van 72 óra ingyen utazásunk. Ehelyett alszunk.
A Strahovban szétnézve újabb bizonyságok, hogy nagyon egyben van a hely hangulatilag. Érdekes, nem zavaró, valahogy lakható, kedves. Persze lehet, hogy hosszú távon nem bírnám. Bár kipróbálni lenne kedvem.
Prága sokkal jobban el van látva kilátókkal, mint Budapest. Rögtön a Strahov mellett van Petrín, az Eiffel-torony ihlette acél kilátó, amit most újítanak fel. Innen 360 fokban látható az egész város, lenyűgöző. Elindulunk, a cél a még itthon kinézett cd bolt, lehetőleg felszíni közlekedéssel, hogy legyen mit nézni útközben. Van is, újabb pest-jellegű helyek, valami megfoghatatlan kis különbséggel. Végre megvan a bolt, jó másfél órányi magányos szemezgetés, igazi élvezet. A bőség legteljesebb zavarában a többszáz cseh tétel közül a válogatáslemezekkel indítok (melyeket végül majdnem mind el is hozok), a róluk tetsző előadók cdit kiszedem, újabb belehallgatások. Kényszerű lemondások után marad pár lemez, amit hozzácsapok az eredeti indíték Psi Vojáci és Uz Jsme Doma cdkhez, otthoni rendelésekhez, és a böngészés közben borítódesign alapján kiszemelt, és csalódást nem okozó példányhoz. Kassza, szomorkodás, újabb két cd kirostálása, majd távozás. (Csak este a szálláson derül ki, hogy a nagy kavarásban az egyik tokból a lejátszóban hagytam a cdt. ehhh, szerencsére nem a legigéretesebb volt, de akkor is elég bosszantó, mert az üzlet hétvégén zárva van, nincs mit tenni, veszteség rovat.)
A bevásárlás végén egyesített erőkkel az idefele kinézett, de térképünkön nem található háromlábú kilátót vesszük célba. Közben továbbra sem tudok elszakadni a jópofa helyektől... Amikor már elég közelinek tűnik a torony, leszállunk a villamosról, és gyalog megyünk tovább. Át egy családiasabb lakótelepen, láthatjuk, hogyan néz ki ömlesztve a mindenhol látható kockakő, amiből jó turistához méltóan hozunk is emlékbe.
Közben útba esik egy lokális pecsa bolhapiac egy üzletbe sűrítve, veszünk kereplőt és krusovice-s korsót. (nem, nincs kommentár) Egyre erősebb az éhség, és főleg a késztetés, hogy kipróbáljunk egy szigorúan helyi jellegű kocsmát. Körülbelül a józsefvárosra hasonlító tájon járunk, az itteni helyek nem a külföldiekből élnek. Az először leszavazott zöldabroszos, füstösnyugdíjas, alkoholistakártyás hely után egy pár fokkal jobbnak kinéző kocsma mellett döntünk. A belső itt is rendben van, csehen kívüli nyelvet senki nem beszél, TV a falon, focimeccs, fabútorok, piros hamulyuggatta asztalterítő. Leporolnak egy angol nyelvű étlapot, választunk, majd közöljük, hogy a rántott sajthoz rizsköretet kérnénk. Pincér (jobbra a kis vörös) rázza a fejét, hogy rice nem. Mi mondjuk, hogy rice. Mire továbbra is nemzetközi gesztikulációval jelzi, hogy rice böeeee. Hm. French fries. És igaza lett, jó volt minden, meg olcsó is.
Emigyen megerősödve továbbmegyünk a torony vélt helye felé, merthogy a házaktól egy ideje már nem látszik. Két kanyar, és ott van, jó nagy. Kicsit borsos a belépő, de egyszer élünk. Egyedül megyünk fel, tükörpalota lift, minden műanyag, fém és üveg, de nincs semmi hightech érzésem, inkább erős 80as-90es évek feeling. Valahogy szomorú. Bambulunk fent a pénzünkért, kinézem a tájékoztatóból prága legbrutálisabb lakótelepét holnapra, majd le. Még egy pillantás vissza a toronyra, meg a lentről kinézett zsidó temető maradványokra, aztán irány haza.
Ami nem olyan triviális, először séta a szemerkélő esőben, a nálunk is megszokott jellegzetességek helyi mutációinak megszemlélésével, majd villamos. Nem tudunk betelni a nyelv szépségével, pláne, hogy tudjuk, a kalapos R-t RZS-nek kell ejteni... tök jó. Az egész Újezd szét van verve, ezért muszáj leszállni a villamosról, de nem baj, mert hihetetlenül szép kék az ég, elbarmolok vagy fél órát álványról készített nagy záridejű képekkel. Amit felfele a lanovkán sem tudok megunni. Jó hangulata van az éjszakai hegyrekapaszkodásnak.
Másnap egyedül indulok megnézni a prágai betondzsungelt. Előtte még próbálok reggelit gyüjteni, kevés sikerrel, zárva a közért, 10 perc mulva nyit, nincs kedvem kivárni, inkább séta a megállóhoz, de busz sehol. Belógok a halott stadionba, de annyira lehangoló, hogy fényképezni sincs nagyon kedvem. 10 centistől fél méteresig érő gaz mindenütt, a lelátóktól kezdve a pálya közepéig. Rothadó vasbeton, pár kispályás cég irodája az épület részen. Kár érte. Az alaphangulat megvan, irány a metró, ami ha kicsit hunyorít az ember, megtévesztésig hasonlít a pestire. Belül azért némelyik már pár fokkal jobb, de a kocsik fele ugyanaz az orosz tipus, mint nálunk.
Háje, végállomás, kiszállás. Eleinte még elviselhető a környezet, amolyan kőbányai tarkaság. Persze házak mindenütt, de meglepő reklámok, szombat reggeli alkoholisták és bevásárlószatyros kismamák szinesítik a képet. Aztán a szél megerősödik, rákezd az eső, és ahogy eltűnnek az emberek, egyre súlyosabb a látvány is. Távolból kinézek egy ikertornyot, amit furcsa átjáró köt fent össze. Közelebbről megnézve kiderül, hogy egy hatalmas panel szálloda a panelházak között. Ha más mondaná nem hinném el. Bár végülis autentikus környezet...
Elindulok a lakótelep közepén húzódó zöld dombos részen, kb. száz méter széles, több kilométeres egyenes folyosó ez, amit gondolom normális időben ellepnek az itteniek. Jól megosztja a telepek egyhangúságát, talán ettől nem is olyan barátságtalan az egész. Az időjárás ellenem dolgozik, szembeszél, szitálás, percek alatt csurom víz a ruhám, sehol senki. Aztán lassan kiérek a felhő alól, elkezdenek szállingózni az emberek, felszállok valahol a metróra, és irány vissza.
Aztán mégse, muszáj leszállni Pankrácnál, annyira jó neve van. Fent a külváros belső határa, egy tétova toronyház, a tövében piac. Méghozzá részben kínai, szinte otthon érzem magam, ugyanazok a ruhák, cipők, táskák, kaják. Néhány arc, aztán tovább a belváros fele.
Kisüt a nap is, végre. Végignézek a városon, miközben várom a buszt a Strahovra. Fent újra lenyűgöznek a szocialista monumentalitás hatalmas értelmetlen maradványai. Hatásos. Akkukat berakom a töltőbe, és rohanok az állatkerthez, így is késésben vagyok. A jó idő miatt elég sok gyerkőc várja velünk a buszt, alig férünk fel. Igazából elég fáradtak is vagyunk az egyébként egésznapos állatkerti programhoz, de annyit megállapítunk, hogy bár jóval nagyobb területen helyezkedik el mint a pesti, azért itt is vannak lestrapált depressziós állatok. Mintha a mieink kevesebb lehetőségből többet hoznának ki. Bár az álmos tigris fél dombja eléggé rendben volt.
Kint még egy mókás park, benne jópofa szökőkutak, és egy sövénylabirintus, ami pitének tűnik, amíg rá nem jövünk, hogy sugárirányban a kis teknőkben víznek kéne lennie, amit csak a kevés számú hídon szabadna keresztezni, na innentől vidámabb a játék, szórakozok is vele egy darabot mire bejutok. Gondolom azért száraz a meder, mert megunták a középen ragadt turisták kiterelgetését... Újra a belvárosban, a felhők nagyon jól mutatnak a folyó felett. Haza egy kis felfrissülésért, majd vacsorázni le a városba. Hiba, a belváros vagy pofátlanul drága, vagy zsúfolásig telített helyek összessége, de azért kitartó munkával találunk egy optimális ár/minőség arányú helyet, még én is jóllakok, ami azért nem gyakori.
Pakolunk. Reggel ki kell jelentkezni a szállóból, de a csomagjainkat ott hagyhatjuk, így nem zsákokkal mászkálunk a városban. Felfedezzük reggeli céljából a közért mellett levő kis kifőzdét, tök jó, rámutatok egy pár szafaládéra, már főzik is, van csapolt sör, rulez. Újabb színfolttal gazdagodik a környékről alkotott képünk, éppen újítják fel az egyik épületet, érdekes.
Lent a belvárosban elkezdjük keresni az egyik topikon ajánlott U Kocoura kocsmát, ebédelés céljából. Kisebb kavargászás után meg is van, és nagyon rendben levőnek találtatik, a pivni syr valami sörsajt szerűség, érdekes, az első falat alig megy le, de utána egyre jobban ízlik, a végén csak azért nem rendeltünk még egy kört, mert megjött félidőben a főétel is.
Adunk még egy esélyt az elsőre nem túl érdekesnek minősített Károly hídnak, biztos magasak voltak az elvárásaink, de az óvároshoz vagy a várhoz képest sajnos nem tűnt kiemelkedőnek. A "pesti" oldalon levő templom már jobban tetszik. Most végre a nap a táncoló ház helyett a hegy mögé bújt, így adva mindkettőnek fényképezésre érdemes állapotot. Várjuk a helyiekkel a buszt, közben beesteledik, ritkán látott fényeket adva a strahovi stadionnak. A hátralevő időt a szállásunkhoz járó ingyen sör elfogyasztásával töltjük a lokális kultúrközpontként (koncertterem, tévé és csocsó) szolgáló kocsmában. Majd degeszre tömött éjszakai vonat, gyakori ébresztgetésekkel tarkítva.
Négy nagyon sűrű nap telt el nagyon hamar. Muszáj lesz még párszor tesztelni, de az már első alkalommal kiderült, hogy Prága élhető hely.